Rólam

Bemutatkozás – életút

Kezdetek

Szüleim első leánygyermekeként jöttem a világra. Mivel ők fiút vártak, így anyukám a szülőszobán – édesapám legidősebb nővére nevét, azaz – Ilonát gondolt ki nekem. Apu amikor bejött a kórházba és megmutattak neki: „Itt a kis Kálmán Ilona!”, így reagált: „Micsoda?! Eszter szülte, Eszter legyen a neve!”

Életemet erősen meghatározta, hogy nem engem, hanem egy fiút vártak. Először a tökéletességre törekedtem, hogy bebizonyítsam, hogy különb és értékesebb vagyok, mint a „meg nem született Józsika”. Bizonyítani akartam. A lehetetlenre vágytam, hogy én legyek a legszeretettebb embergyermek a földön. Később szomorú lettem, amiért ez nem sikerült, és kb. 40 évesen ismertem fel a saját értékeimet nőként, és engedtem el a mindenkinek megfelelni vágyást, az önmarcangolás kényszerét.

Josh MC Dowel: Az vagyok, akinek mások mondanak? c. könyv segített.

Gyermekkor

Három húgom született, rájuk sokszor én vigyáztam. Apu kisiparos, fuvaros volt. Lovaskocsival téglát, cementet, szenet, fát szállított az embereknek. Szerették őt, népszerű volt, sokat dolgozott. Anyu a Csepel Autógyárban dolgozott köszörűsként. Oda jó volt bemenni gyereknapkor. A nagy gyárkapun beléptem, szólt a hangszórókon Halász Judit vidám énekhangja, mindenhol lufik és színes szalagok voltak, csak az üzemben volt büdös olajszag.

Nehézségek    

Kilenc éves voltam, 3. osztályos, amikor nyáron, két hét különbséggel meghaltak a szüleim. Hú, ez pokoli volt! Minket a testvéreimmel elküldtek iskolai úszás-oktatásra. Emlékszem, ahogy álltam a II. Iskola előtt, a nagy fa alatt és sírva mondtam, hogy meghalt az anyu is.

Nevelőszülőkhöz kerültünk, ahol rajtunk kívül volt még 3 lány unokatestvérünk. Nehéz két és fél év volt. Majd az anyai nagymamával nevelkedtünk a szülőházunkban nagykorúságunkig.

Nehéz volt. Túléltem. Szégyelltem, hogy árva vagyok, hogy szegények vagyunk, hogy lány vagyok. Kitűnő tanuló voltam, ez volt a túlélési taktikám. Gyermekorvos akartam lenni azért, hogy segíteni tudjak azoknak, akik nem tudják elmondani, hogy mi a bajuk.

Hivatás

Védőnő lettem, hivatásként élem meg a munkámat, szívesen és szeretettel végzem. Sokat segített megértenem a saját életemet az a tevékenység, amikor hasonló sorsú gyermekeknek segítettem, az ő életüket „kibírni”. Mintegy „pótanyaként” vettem részt az ő világukban, míg egyszer csak felismertem: a bennem élő, egyedül maradt, magára hagyott gyermeket „szegény kicsi Esztikét” láttam bennük. Rájöttem arra is, hogy nem ez a dolgom, nem az én felelősségem megmenteni a látóterembe került összes bajban lévőt. Talán ekkor váltam igazán felnőtté, és engedtem el annak a kényszerét, hogy mindenhol én legyek a hiánypótló.

Anyaság

Férjhez mentem, építkeztünk és született egy fiú gyermekünk. Élveztem kismamának lenni, és édesanyává válni. Csodálatos volt a bennem elindult új kis életet érezni, együtt „dobbanni” vele. A két szív éteri összhangban, közel egymáshoz, és mégis önálló lényeket éltetve lüktetett bennem. Mély, együtt töltött órákat éltem meg: szoptatás, gyermekgondozás, csecsemő-úszás, játszóházazás, legózás, homokozás, ugráló-várazás. Talán ekkor éltem meg igazán, és pótoltam be az elmaradt, saját gyermekkori hiányokat.

Attila ma már érett, felelősségteljes felnőtt. A legnagyobb dolgot, amit lehet, amit én is a szüleimtől kaptam, tovább adtam: az ÉLET ajándékát.

Ajándék

Az életem ajándék – a maga nehézségeivel és gyönyörűségeivel együtt. Az, hogy mit kezdek vele, egyedül rajtam múlik. Felfedezésekor, „kicsomagolásakor” mihez, hogy viszonyulok, – ettől függ a jelen pillanat, a most megélése. Nézhetek a fájó pontokra, és lehetek szomorú, vagy az örömökre és lehetek vidám. Az én döntésem, hogy a hála határoz-e meg, és engedem-e, hogy a múlt tovasuhanjon, a jövő pedig reményteljesen érkezzen meg. Döntöttem. Ez utóbbit választottam.

Átnéztem, és újrakereteztem eddigi életem filmjét. A nehézségeket, a veszteségeket felnőttfejjel és szívvel elsirattam – szó szerint is -, az örömöket, nyereségeket számba vettem, és erőforrásként használom fel.

Támogatók

Barátaim, testvéreim és párom segítségével, jelenlétükben ismertem meg magam igazán, gyűjtöttem bátorságot ahhoz, hogy mindezeket így leírjam. Mellettük erősített még a védőnők csapata.

Iskolák

Alsó tagozatra a II. számú József Attila, felsőbe a III. számú Erdei Ferenc, most, az I. számú Bíró Lajos Általános Iskolába „járok”. Középiskolám a Csepeli Egészségügyi Szakközépiskola volt Csillagtelepen a Vas Gereben, majd a Tejút utcában. Itt általános ápoló- és asszisztens végzettséget szereztem. Ezután a Hajnal Imre Egészségügyi Főiskolára jártam védőnő szakra, egyetemre a Testnevelési Egyetem egészségtan tanári szakára. Időközben felnőtt szakápolói képesítéssel, valamint kommunikációs, önismereti- és pályaorientációs csoportvezető képesítéssel gazdagodtam, majd 2016-ban családállító terapeutává váltam.

Munka

Első munkahelyem a Mirelit gyár volt, ahol két hétig dolgoztam: húsgombócokat csomagoltam a hűtőházban nyáron. Középiskola befejezése után az I. sz. Anatómiai Intézetben helyezkedtem el a kísérleti állatműtőben, asszisztensként. Itt egy évet töltöttem. A főiskolai évek alatt és után a Csepeli Egészségügyi Szakközépiskola szakoktatója lettem három évig, majd a Szabó Zsuzsa Magánóvoda óvodapedagógusa három évig. Három hónapig a Szigetszentmiklósi Mentőállomás szolgálatvezetője voltam, s végül 1997. szeptemberétől a Csepeli majd 2005 szeptemberétől a Szigetszentmiklósi Védőnői Szolgálatnál helyezkedtem el. Kezdetben – három évig körzeti, majd iskolavédőnőként dolgoztam. Munkámat hivatásként élem meg, magas színvonalú, mély érzésű, alapos szakemberként jelenek meg az emberek életében. Lehet rám számítani, rugalmas és biztos jelenlétet adok a szükség esetén. A gyerekek és a felnőttek is bizalommal fordulnak hozzám, biztonságot jelent számukra, hogy közöttük vagyok.

Önkéntesség

Önkéntes segítőként tíz évig a Református Iszákosmentő Misszió és a Magyar Kékkereszt Egyesület tagja voltam, ahol a heti alkalmakon és a rehabilitációs heteken szolgáltam és magam is épültem. Felismertem édesapám kocsmázásának, valamint házasságom kudarcának kártékony hatását a személyiségem alakulásában.

Tíz évig táborokat szerveztem Sárszentlőrincen, Gárdonyban és Szigetszentmiklóson.

  • A Csillagtáborban az élet érték, az egészség érték mivoltát helyeztem előtérbe a közösség megtartó erejének, támogatásának megtapasztalásával.
  • A FÉK – Fiatalok az Élet Küszöbén – táborban a végzős, nyolcadik osztályos gyerekek kaptak „elbocsátó szép üzenetet” a felnőtté válásuk előtt, ahol döntéseikben (döntéshozatalukban), személyiségükben erősödhettek.
  • Fészek-klub – itt interaktív /játékok, kreatív önkifejezés, élménypedagógia, önismereti és kommunikációs készségfejlesztés/ módszerekkel voltunk együtt gyermekek ill. felnőttek kis létszámú csoportokban.
  • Családi kör – A keresztény értékrendet alapul véve szülők és gyermekek együtt ismerték meg egymást és önmagukat, fedeztek fel hasonlóságokat, vettek át szokásokat, konfliktus- megoldási módokat, hagyományokat. Volt „ki mit tud?”, vendégeskedés egymásnál, agytorna, forgószínpadi családi pillanatképek, fotók bemutatása.

Nevettünk, sírtunk, rácsodálkoztunk helyzetekre és élveztük, hogy együtt vagyunk, hogy odafigyelünk egymásra, fontosok és értékesek vagyunk, tartozunk valahova, megerősödtünk. Igen, az önkéntes munka azt is építi, aki kapja és azt is, aki végzi.

Halál – csak erős idegzetűeknek

A halállal először apu, majd anyu esetén találkoztam 9 évesen. Azután középiskolában, amikor adminisztrációt tanultunk, és a lábcédulát kellett megírni: osztálytársam az én nevemre, én az övére töltöttem ki. Majd a kórházi gyakorlaton kellett egy halott bácsi testét felkészítenem az elszállításra. Több haldokló mellett pedig ápolási gyakorlatokat végeztem. Később az I. számú Anatómiai Intézetben dolgoztam egy évig, ahol az orvostanhallgatók a boncolási gyakorlatukat végezték. Egyszer átmentem az orvosszakértői boncterembe két boncolást megnézni, és a Dél-Pesti Kórházban is volt ilyen gyakorlatom. Emlékszem, hogy amikor hazafelé utaztam a buszon, mindenkire úgy néztem, hogy „ő is, ő is úgyis a tepsiben végzi majd”. Ez rossz volt, lehangoló nekem. Néhány éve egy barátom anyukáját ápoltam pár napig a halála előtt: virrasztottam mellette, tisztába tettem, fürdettem.

Talán ennyi.

Igen.

Most is azt érzem, hogy a halál állandó jelenléte elhangol az örömteli, vidám, céltudatos élettől. Tudom, hogy az élet véges, mégis az, hogy gyerekként már életem része lett, szomorú.