„A barátság aranyfonál, de ha egyszer elszakad,

össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad.”

Írta általános iskolában az emlékkönyvembe egy osztálytársam.

„Ha igaz barátot szeretnél, válj te igaz baráttá!”

Olvastam a Timóteus Társaság “Fiatalok az élet küszöbén” c. könyvében.

Mostanában egyre kevesebb mély, őszinte bizalmi emberi kapcsolatunk van. Kapcsolat, ami valódi, ahol teljes jelenlétben a két ember szíve, tekintete, lelke találkozik.

Ez az a csoda, amiért érdemes élni, amit semmi sem pótol, ugyanakkor mindent ad. Ebben megélem, hogy fontos vagyok, hogy szükség van rám, számít a véleményem, jelen vagyok, beleolvadok a pillanat varázsába úgy, hogy észre sem veszem: az élmény magával ragad, eltűnik a tér, az idő. Csak vagyunk: mesélünk, bolondozunk, meghallgatunk, odafigyelünk, nevetünk, sírunk, és eközben kicsit újjászületünk, mert valahogy többek vagyunk attól, hogy a te meg én mi-vé válik.

Mit tehetek ennek érdekében?

1. Jó, ha ismerem magam.

2. Jó, ha érdekel ő.

3. Jó, ha megnyílok.

4. Jó, ha jelét adom annak, hogy nekem érték e barátság.

5. Jó, ha meglepem, ugyanakkor számíthat rám.

6. Jó, ha van bennem elégedettség és elvárások nélküli elfogadás.

7. Jó, ha a türelem uralja a lelkemet.

8. Jó, ha hálás vagyok, és ezt ki is nyilvánítom.

9. Jó, ha őszintén vagyok jelen.

Az első barátnőm Zsuzsi volt, általános iskola alsó tagozatában. Emlékszem, amikor egymást többször – oda-vissza ­– hazakísértük tanítás után, mert nem akartunk elválni.

Középiskolában Marikával álltunk a legközelebb egymáshoz. Egyforma ruhákba öltöztünk, együtt sétáltunk a Váci utcában.

Most barátnőimmel kölcsönösen ápoljuk a köztünk lévő kincset. Minden találkozás növeli a kapcsolat értékét, a nehézségek – különbözőségeinkből, élethelyzetünkből adódóan – éppúgy hozzánk tartoznak, mint a nevetések, a szórakozás.

“Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.”
József Attila